India Hangja

India világa

Szulabhá kioktat egy királyt

2007. február 10. 04:00 - India Hangja

Mahábhárata Sánti Parva CCCXXI

 

Néha úgy tűnik, a védikus irodalom ellenségesen beszél a nőkről. Nem mindenkinek tetszenek ezek a tanítások. Elfogultsággal, előítéletekkel vádolják ezért az indiai kultúrát. Van azonban két dolog, amit tudni kell. A védikus írások csak az anyagias gondolkodású, önző és műveletlen nőket ítélik el, s ugyanez a véleményük az anyagias gondolkodású, önző és műveletlen férfiakról is. A másik pedig az, hogy mindig nagy tisztelettel beszéltek azokról a hölgyekről, akik a lelki tudás útját választották. Mindig voltak nők a bölcsek, aszkéták és jógik között. A védikus kultúra senkit sem utasított el csupán a neme alapján. 

Egyszer egy jógini, jógi nő, Szulabhá nevű alaposan kioktatott egy királyt. Mégpedig nem is akárkit, hanem Dzsanakát, aki Mithilában uralkodott. Dzsanaka A Nap-nemzetségben született, Vivaszván, Vaivaszváta Manu, Iksváku, Nimi voltak az ősei. Először is arról híres, hogy az ő lánya Szítádéví, aki Rámacsandrához ment feleségül. Másodszor arról, hogy maga is nagy bölcs volt. A Mahábhárata és a Brhadáranjaka Upanisád említik, hogy szívesen rendezett az udvarában filozófiai vitákat, és gazdagon megajándékozta a bráhmanákat. A hajdani Mithilá egy része és a főváros ma Nepál területére esnek.

Dzsanaka király nagy filozófus hírében állt. Egy alkalommal azonban alulmaradt bölcsességével: Szulabhával, a jóginővel szemben. Szulabhá azt hallotta, hogy Dzsanaka már életében elérte a felszabadulást. Elhatározta, hogy elmegy Mithilába, és próbára teszi a királyt. A jóga erejéből gyönyörű fiatal lány alakját öltötte fel, de úgy, ahogy volt, koldusruhájában jelent meg a király előtt. És a híres, lemondott királyi bölcs beleesett a csapdába. 

Az uralkodó ámulattal nézte a gyönyörű lányt, és megkérdezte, mi a neve, kihez tartozik, és honnan jött. Kiváló ülőhellyel kínálta, és királyi módon megvendégelte. Szulabhá megkérte a királyt, aki a miniszterei és művelt tudósok között ült, hogy beszéljen a felszabadulás tanításáról. Mivel kételkedett benne, hogy Dzsanaka valóban elérte a felszabadulást, ezért elmében behatolt a király értelmébe. Mintegy megkötözte őt a jóga erejével, s szemének sugaraival megfékezte a király szemsugarait.

Ez nagyon nem tetszett a királynak, aki legyőzhetetlennek gondolta magát. Ilyen módon máris elárulta, hogy elég távol van a felszabadulástól, de úgy gondolta, a legjobb védekezés a támadás, és először is dicsekedni kezdett: „Én a tisztelt Pancsasikha tanítványa vagyok, aki Parásara nemzetségében született. Minden kétségem eloszlott, kiválóan ismerem a szánkja- és a jóga-rendszereket, valamint az áldozatok és a szertartások rendjét. Megszabadultam minden ragaszkodástól, csak a Legfelsőbb Brahmanra koncentrálok, és azt a magatartást gyakorlom, amit a szentírások ajánlanak. Azt mondják, hogy a tudásból származik a lemondás, ami megszabadít. A tudásból származik a jóga-törekvés, amellyel meg lehet ismerni a lelket. A tudás az, amely az öröm és a szenvedés fölé emel. Én már elnyertem minden tudást, fölülemelkedtem az ellentétpárokon. Mindig a szent Pancsasikha tanításai szerint élek. Nem ragaszkodom az érzékek tárgyaihoz, nem ragaszkodom a feleségeimhez, és nem gyűlölöm az ellenségeimet. Nekem mindegy, hogy szantálpépet kennek a kezemre, vagy éppen megsebzik. Uralkodó vagyok, de sokkal kiválóbb az összes szannjászinál.” 

Szulabhá kétkedve hallgatta a király szavait, aki közben nagy szemeket meresztett rá, egyre csak a szépségében gyönyörködött, és minden áron be akarta bizonyítani, hogy ő már mindenről lemondott.

Dzsanaka nem elégedett meg azzal, hogy a kiválóságával dicsekedjen, és egy-két udvarias bók után durván szólt Szulabhához: „Jógini, te nagyon tetszel nekem. De ez nem akadályoz meg abban, hogy meg ne mondjam, a viselkedésed egyáltalán nem méltó a lemondott életrendhez. Nagyon szép vagy, és nagyon fiatal. Kételkedem abban, hogy valóban uralkodsz az érzékeiden. Hiszen máris behatoltál a testembe, így akartad megállapítani, hogy felszabadultam-e vagy sem. Van valami más okod is, amiért eljöttél a palotámba? Te bráhmani vagy, én pedig ksatrija. Mi semmiképpen nem egyesülhetünk. Ne akard, hogy összekeveredjenek a kasztok. Te a lemondott életrendben élsz, én családos ember vagyok. Nagy bűn az, ha egyesítesz két ellentétes életmódot. Azt sem tudom, melyik nemzetséghez tartozol. Lehet, hogy a rokonom vagy, és a mi egyesülésünk tilos. Lehet, hogy férnél vagy; hogyan lehetnél a törvényes feleségem? Mindenképpen be akarod bizonyítani, hogy jobb vagy nálam, pedig csak egy bűnös nő vagy.” 

Szulabhá önkénytelenül elmosolyodott. Ki akar itt férjhez menni? De egyelőre hallgatnia kellett, mert Dzsanaka még nem fejezte be a támadást: „Jóga-erőd büszkesége elvakított, egyesítetted az értelmedet az enyémmel, összekeverted a mérget a nektárral. Nehogy megérints engem. Én erényes ember vagyok. Cselekedj a saját szentírásaid szerint. Ne titkolj el semmit előlem. Soha nem szabad becsapni egy királyt, egy bráhmanát és egy erényes feleséget.”

Szulabhá először is biztosította a királyt arról, hogy nem haragszik. Nem a harag, félelem, csalás, szégyen vagy büszkeség indítja beszédre. Aztán, mivel a király csak a testi szépséget látta benne, először ő is a testi életfelfogásról beszélt, mégpedig a szánkhja filozófia szerint, amelynek ismeretével a király éppen az előbb dicsekedett. 

Így szólt: „Azt kérdezted tőlem, ki vagyok, kié vagyok, és honnan jöttem. Megválaszolom a kérdéseidet. Ahogyan a lakk is együtt létezik a fával, vagy a por és a víz a sárban, minden élőlény élete kevert. A hang, érintés, íz, forma, illat és az érzékek különbözők ugyan, mégis együtt léteznek, mint a lakk és a fa. Ezektől soha nem kérdezik meg, ki vagy te? A fül nem hallja, a szem nem látja magát, és hiába vannak együtt, mint a porszemek és a víz, még egymást sem ismerhetik meg. A szemnek formára és fényre van szüksége ahhoz, hogy lásson, és ugyanígy van ez a többi érzékekkel is. Öt tudásszerző és öt cselekvő érzék van, ami az elmével együtt 11. A 12. az értelem, 13. az igazság ereje, ennek segítségével különbözteti meg az élőlény, hogy a másikban mennyi a jóság. 14. tudat, 15. vágy, 16. tudatlanság, 17. anyagi természet, 18. megnyilvánulás, 19. ellentétpárok, például boldogság és bánat, szerzés és veszteség, 20. idő, minden teremtmény születésének és halálának oka. Ezeken kívül van még öt őselem, lét, nemlét, a vágy magva, a mag kicsírázása és érzékkielégítés, összesen 30. Ezek alkotják a testet.”

A király nyugodtan hallgatta Szulabhá fejtegetéseit, ennyit ő is biztosan tudott. 

Ezután Szulabhá áttért arra, hogyan fejlődik a magzat teste az anyaméhben: „Nagyon nehéz megmondani, hogy mi a test, mert állandóan változik, mégpedig olyan gyorsan, ahogy a lovak száguldanak. Ki jön és honnan vagy nem honnan, kié vagy nem kié, és milyen kapcsolatban vannak az élőlények a testeikkel? Az élőlények teste úgy keletkezik a 30 alkotóelemből, mint a tűz, amikor összedörzsölnek két fadarabot. Amikor a testedet a testedben látod, és a lelkedet a lelkedben, miért nem látod az én testemet és lelkemet is bennük, miért nem látod másokét? Ha igaz az, hogy te mindent azonosnak látsz magaddal, akkor miért kérdezted meg tőlem, hogy ki, és kié vagyok? Ha igaz az, hogy fölülemelkedtél az ellentétpárokon, akkor miért mondasz olyan helytelen dolgokat, mint enyém és nem enyém, ezé vagy másé? Hogy lehetne felszabadultnak látni azt a királyt, aki ugyanúgy cselekszik az ellenségeivel és a szövetségeseivel szemben, háborúban, fegyverszünetben és békében, mint az összes többi ember? Hogyan lehetne felszabadult az, aki nem tekint egyenlően a kellemesre és a kellemetlenre, a gyengére és az erősre? Úgy törekszel te a felszabadulásra, mint a beteg, aki beveszi ugyan a gyógyszert, de közben mindenféle tiltott ételt is elfogyaszt.”

Dzsanaka biztosan kényelmetlenül fészkelődött a trónján, de hiába, Szulabhá még nem fejezte be a mondanivalóját. A védikus civilizációban szigorúan szabályoztak minden társas érintkezést. És most Szulabhá rátért az uralkodás témájára, ami bizonyosan sebezhető pontja volt Dzsanakának. Shakespeare mondja: „Sosem nyugodt a fej, amely koronát visel.” 

Szulabhá először is kifejtette, hogy milyen kevés boldogsággal jár az uralkodás: „Csak egyetlen ember lehet az, aki az egész világon uralkodik. De még ő is kénytelen egyetlen palotában élni. Egy hálószobában, és csak egy ágyon alszik. Az ágy felét átengedi a királynőnek. Ilyen kevés része van a királynak abból, amit birtokol. Nem lehet azt mondani, hogy a király függetlenül dönt, háború legyen-e vagy béke. Mások mondják meg neki, mikor élvezheti a nőket és a vadászatot. Köteles meghallgatni a tanácsadóit, és ugyan mennyi a függetlensége? Amikor parancsot ad, azt lehet mondani, hogy független. De aztán ugyanazok az emberek korlátozzák a függetlenségét, akiknek parancsot adott. Ha aludni akar, megállítják azok, akiknek dolguk van vele. Akkor alhat, amikor megengedik, és még álmából is felzavarják azok, akiknek sürgős a dolguk. Fürödj, igyál, egyél, önts vajat a tűzbe, végezz áldozatokat, hallgass meg, beszélj – a királyok mindig ezeket a szavakat hallják másoktól. Az emberek seregestől keresik fel, és ajándékokat kérnek. Neki azonban vigyáznia kell a kincstárra, nem adhat ajándékokat még azoknak sem, akik megérdemlik. Ha ad, kimerül a kincstár. Ha nem ad, a csalódott kérelmezőkből ellenség lesz. Ezért hamarosan meggyűlöli az embereket. A király mindig fél azoktól, akik szolgálják, még akkor is, ha nincs oka a félelemre. Ezek a királyok gondjai.”

De Szulabhá azt mondja, hogy mindenki király a maga házában: „A saját házában mindenki büntet és jutalmaz. Mindenkinek van házastársa, gyereke, barátai, de legalább rokonai. Ha egy háborút elvesztettek, a város leégett, vagy meghalt a szerencsét hozó elefánt, mindenki ugyanúgy búsul, mint a király. Mindenki szenved, de mégis a királynak van a legtöbb ellensége. Azt gondolod, hogy ez a királyság, ez a palota a tiéd. Azt gondolod, tiéd a hadsereg, a kincstár, a tanácsadók. Mik ezek a valóságban? A szövetségesek, a miniszterek, a főváros, a tartományok, a büntetés, a kincstár és a király olyanok, mint hét fadarab, amelyek egymást tartják. Egyik sem áll meg a többi támogatása nélkül. A királynak meg kell elégednie a termés egytizedével. Láttunk már királyokat, akik kevesebbel is beérték. Senki sem birtokolja a királyi tisztséget anélkül, hogy ne birtokolnák azt mások is. A jó király annyi érdemet nyer, mintha elvégzett volna egy lóáldozatot, és áldozati díjul felajánlotta volna az egész földet. De hány király uralkodik jól? Mithilá királya, ezer meg ezer hibát tudnék felsorolni, amelyek a királyokhoz és a királyságokhoz tapadnak.” 

Eddig Szulabhá általánosságban beszélt, s most rátért a király konkrét vádjaira: „Ha egy felszabadult embernek nincs kapcsolata még a saját testével sem, hogyan kerülhetne kapcsolatba másokéval? Nem vádolhatsz meg azzal, hogy két kasztot össze akartam keverni. Megtanultál te mindent Pancsasikhától, a felszabadulás lényegét, eszközeit, módszereit, gyakorlását és következtetéseit? Azt gondolom, nem hallgattad meg a szentírásokat, vagy nem figyeltél oda eléggé. Úgy látszik, csak világi tudásod van, és mint a közönséges emberek, feleségekhez és palotákhoz ragaszkodsz. Ha igaz az, hogy felszabadult vagy, mit árthattam neked azzal, hogy beléptem az értelmemmel az értelmedbe? A jógiknak az a szokásuk, hogy lakatlan vagy üres házakban élnek. Mit ártottam én neked azzal, hogy beléptem a te üres értelmedbe, amelyből hiányzik a valódi tudás? Előkelő születésű vagy. Szerénynek és előrelátónak kellene lenned. Ha beléptem az értelmedbe, az csak kettőnkre tartozik. Helyénvaló az, hogy erről az egész udvar előtt beszéltél? Itt bráhmanák vannak, akik nagy tiszteletet érdemelnek. Helyénvaló az, hogy te a nemek közötti egyesülésről beszéltél? Mithilá királya, én úgy tartózkodom benned, mint a harmatcsepp a lótuszlevélen, amely azt meg sem nedvesíti. Úgy tűnik, te már kiléptél a családos életrendből, de még nem érted el a felszabadulást. Persze csak azok látnak különböző életrendeket, akik a testet tekintik az énnek. Ezért vagy te is abban a tévedésben, hogy a keveredés lehetséges. A testem különbözik a tiédtől. Én azonban a lélek vagyok ebben a testben. Én nem léptem be a testedbe, még a jóga erejéből sem.”

Szulabhá most már elérkezettnek látta az időt, hogy bemutatkozzon a test szerint is, ha már ez annyira fontos Dzsanakának: „Én nem vagyok magasabb kasztbeli, mint te. Nem vagyok vaisja vagy súdra sem. Ugyanabban a rendben születtem, mint te, Pradhána nemzetségéből, és a nevem Szulabhá.” 

Indra és a félistenek személyesen vettek részt Szulabhá őseinmek áldozatain. A szülei úgy látták, hogy soha nem találnak olyan férjet, aki megfelelő lenne a számára, ezért megtanították neki a szentírásokat és a felszabadulás útját. Egyedül járta a világot, és aszkézist végzett.

„Nem gyakoroltam a képmutatást a lemondásban. Nem vagyok tolvaj, aki elveszi a másét. Nem zavarom össze a különböző életrendek szokásait. Megtartom a fogadalmaimat. Soha nem mondok olyat, amit előbb alaposan meg nem gondoltam. Csak azért jöttem ide, mert hallottam, hogy a te értelmed már megtisztult, és elérted a felszabadulást. Nem azért jöttem, hogy dicsérjem magamat, és megalázzam az ellenfeleimet. Őszintén beszélek. A felszabadult személy sohasem vitatkozik a győzelem kedvéért. Brahmannak szenteli magát, aki a nyugalom egyetlen forrása.” 

Szulabhá most már mindent elmondott, amit akart, és elképzelhetjük, hogyan ült ott a király a miniszterei és a tudós bráhmanák között, megszégyenítve, lehorgasztott fejjel. Szulabhá már menni készült, de még eszébe jutott egy dolog. Ez a király olyan szépen fogadott engem, nagy vendégbarátsággal, a védikus előírások szerint. Most akármit gondol is magában, biztosan megkér, hogy maradjak egy ideig itt a palotájában. Én azonban már eleget láttam, és nem kívánok több időt tölteni Dzsanaka értelmében, mint egyetlen éjszakát. Ezért Szulabhá ezekkel a szavakkal búcsúzott:

„Én a lemondott életrendbe tartozom, mindegyik üres házban csak egyetlen éjszakát töltök, reggel pedig elhagyom. Ezt az éjszakát benned töltöm, aki olyan vagy, mint egy üres ház, üres szoba. Köszönöm, hogy megtiszteltél engem a szavaiddal és a felajánlásaiddal, úgy bántál velem, mint jó vendéglátó a vendéggel. Csak egyetlen éjszakát töltök az értelmedben, amely olyan, mint a saját szobám, és holnap reggel eltávozom.” 

Bhísma, aki ezt a történetet elbeszélte Judhisthíra királynak, ezzel a mondattal zárja le a történetet: Dzsanaka király meghallgatta ezeket a nagyon értelmes szavakat, és egyáltalán nem tudott válaszolni. Szulabhát pedig így őrizte meg az emlékezet: a jógini, aki kioktatta Mithilá királyát.

Összeállította: Szilágyi Márta Rohini
Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.