Különlegesen indult az a 2000. évi novemberi nap Delhiben. Valahogyan kora reggel már a Connought Place füves parkjában pihengettünk. Hűvös volt. Még a leheletet is látni lehetett a hideg pirkadatban.

Indiában csak úgy ülni – jelen esetben a fűben hemperegni – és bámulni a semmibe, legalább olyan izgalmas, mint egy jó film a moziban. Egyszerre több szálon fut a cselekmény, jönnek-mennek az emberek, folyamatosan történik valami. Hol cipőpucoló, hol fültisztító ajánlja fel szolgáltatásait, aztán egy lepényárus, majd egy kíváncsiskodó telepszik az ember mellé. Csak úgy. Leül, figyel, és végül kérdezősködik.

Még nem igazán volt világos, amikor a kora reggeli fényekből kiszűrődött egy gyönyörű mozgást gyakorló csoport kontúrja. Nem hittem a szememnek. Új-Delhi belvárosában karalipajattut gyakorolnak. Vezetőjük kéklően fénylő félhosszú haja egy ragyogó személyiséget takart. Ettől a pillanattól kezdve semmi másra nem tudtam figyelni. Mintha megbabonázott volna, úgy meredt rá tekintetem. Harmonikus mozdulatai az egész teret betöltötték, de mintha tán még az egész világ is beleremegett volna. Aztán szétoszlott a harcos-táncos csapat. Egy ideig még követtem tekintetemmel, ahogyan a tanító elvegyül a munkába igyekvő tömegben. Még egy-egy pillanatra felbukkant fénylő feje, aztán végleg eltűnt a forgatagban.

Itt az ideje, gondoltam, hogy telefonáljak: ha vendégségbe megy az ember, illő bejelentkezni. „Yes please…”- szólt valaki a telefonkagylóból. „Elisabeth Brunnert keresem.” „Egy pillanat”, hangzott a válasz tökéletes angolsággal. Aztán csönd. Igazából nem pontosan tudtam, hogy mire számíthatok. Gondoltam, telefonálok, megbeszélem a találkozót Erzsike nénivel, aztán pedig beszélgetünk egy jót. Valami nyöszörgő hang szűrődik ki a telefonkagylóból. Mi lehet ez. Rossz a vonal? Megszakadt? De nem. Egy „yes”-szé áll össze a nehezen megszólaló hang. Hát ő Erzsike néni? Hatalmasat dobbant a szívem, torkom elszorult. Mondtam, neki, hogy meg szeretnénk látogatni ketten, egy festő barátommal, hindu szerzetes vagyok, éppen Vrindávanból jövünk, de magyarok vagyunk. Valami ilyesféléket mondhattam. És megint hallani vélem: „Yes…” „Meglátogathatjuk, Erzsike néni?” De nem jött válasz. Aztán jött valami, de nem értettem jól. Végül újra megszólalt a folyékonyan beszélő angol hang. Mondtam, hogy sajnos nem értem jól Erzsike nénit. Ön szerint meglátogathatjuk őt? „Ó, persze, nagyon szeretne találkozni önökkel, jöjjenek csak!” „Mikor mehetnénk?” „Hát most.”

Hamar az autóriksában találtam magam. Ligetváros. Széles utcák, egyre sűrűsödő forgalom. Megáll a motoros riksa. Hát megérkeztünk. Hihetetlen. Tényleg találkozni fogok vele?

Már vártak ránk. Kifejezetten kedves fogadtatás, mintha rokonok lennénk. Betessékeltek. Mindenki angolul beszélt. 5-6 fehér asszony fogadott bennünket. Ketten a Holland Nemzeti Múzeumtól jöttek, a többiekre már nem emlékszem, hogy kik voltak. „Tessék, fáradjanak be, már várja Önöket!”

Beléptünk a szobájába. Mintha csak a világ történelemkönyvébe léptünk volna be. Ott ült velünk szemben, immár megfáradva, a történelem súlyától meggörnyedve, mégis teljes erejében ragyogva Brunner Erzsébet. Mintha ott ültek volna Kőrösi Csoma, Gandhi és Rabinranáth Tagore, de még Gárdonyi is. Csak tudnám, hogyan kerültek oda?

Erzsike néni elméje kristálytiszta volt, de mozogni és beszélni már alig tudott. Elmondtam, hogy kitől kaptam meg a címét. Az illető ugyancsak magyar festő, aki rendszeres látogatója volt korábban, küldött is Erzsike néninek egy levelet, és én szívesen fel is olvasom. Bólintott. Az egyoldalas levél felolvasása közben többször megálltam, de türelmetlenül intett, hogy folytassam. Aztán beszélgettünk. Mesélte, hogy édesanyjával „Itálián” keresztül hajóval érkeztek Indiába… Aztán kérdezősködött Magyarországról. Aztán csönd. Sokat mondó csönd. Akkor kezdtem csak figyelni, hogy ott vannak a falon a gyönyörű festmények és az édesanyjával készült fotó, ami azóta bejárta az egész világot. Aztán még beszélgettünk egy kicsit, majd újra csönd. És végül szóltak, hogy Erzsike néninek ebédelnie kell, hát kiszédelegtünk a szobából. A motoros riksa ott várt ránk a ház előtt. Az autóriksában folytatódott a csönd. Már csak az akkor készült fényképekről tudom, hogy nem álom volt…És még valamiből. Abból a csöndből, amit akkor magammal hoztam.