India Hangja

India világa

India, a harcművészetek őshazája

2006. július 01. 09:00 - India Hangja

Ha bárki meghallja a harcművészet kifejezést, legyen az gyakorló, vagy hozzá nem értő, szinte minden esetben valamelyik kínai vagy japán, esetleg koreai eredetű harci stílus jut eszébe. Ez persze nem meglepő, hiszen a ma megismert harcművészetek ezekben az országokban fejlődtek ki. Ezek a stílusok a karate, kungfu, a tékvondo és még sok más irányzat.

Sokan a kungfut tartják a legrégebbinek, hiszen a saolin kungfu körülbelül 1500 éves múltra tekint vissza. Az első saolin kolostort 495-ben építették Kínában, az északi Vej-dinasztia korában. Azt azonban sokan nem tudják, hogy nem a saolin kungfu volt az első harcművészeti stílus, sőt ha az ősidők történelmét nézzük, igencsak újnak mondható.

A kungfu harci értékét adó mozgásnak az alapjait egy Daruma nevű szerzetes tanítványa adta át először a shaolin papoknak. Daruma a buddhizmus tanait követte és terjesztette Kínában az után, hogy kilenc évig meditált egyedül egy barlangban. A legenda szerint eljött hozzá egy szerzetes, akit Hui Ko-nak neveztek, és arra kérte a mestert, hogy adja át neki tudását. Mivel Daruma mély meditációba merült éppen, nem méltatta figyelemre a fiatal szerzetest. Ekkor Hui Ko, hogy felkeltse mestere figyelmét, levágta saját karját, és a mester elé helyezte. Daruma, látva a szerzetes áldozatát, tanítani kezdte. Hui Ko önzetlen tette óta hordanak a saolin papok olyan ruhát, amely csak egyik karjukat fedi, ezzel kifejezve Hui Ko iránti tiszteletüket. Miután Daruma megkezdte tanainak hirdetését Kínában, kiderült róla, hogy az igazi neve Bódhidarma, és Indiából jött mestere kérésére. Bódhidarma ksatrija volt, vagyis előkelő származású harcos és uralkodó család sarja. Így lehetett birtokában az a harci tudás, melyet később az egész világ megismert valamilyen formában.

A harcművészet tehát Indiából került Kínába. Hogy Indiában miként alakult ki, arról a világ, talán legősibb hindu írásai és legendái árulkodnak. Ezeket a legendákat szerzetesek írták le és többségük isteni eredetű harcosokról szól. Ide tartozik a Mahábhárata, a Rámajana és a Bhagavad-gítá is, melyekből sokat megtudhatunk az ősi harcosok viselkedéséről, vallási szokásairól és kalandos történeteikről. Legrégebbi a Rámajana, melynek története a Tréta júgában, vagyis a földtörténet második korszakában játszódott, tehát legalább 100.000 évvel ezelőtt. Isten megjelenését és tetteit írja le, aki Ráma képében szállt alá a Földre, és démonokkal harcolt.

Már a Rámajanából is kiderül, hogy az ősi harcosok az erény és a becsület elveit tartották szem előtt, és ezek szerint cselekedtek. Történt egyszer, hogy Rávana, a hatalmas erejű démon-király elrabolta a szép Szítá hercegnőt, és akkori birodalmába, Srí Lankába hurcolta, a hercegnő akarata ellenére. Ekkor Szítá hitvese, Ráma király hadsereget szervezett, hogy megtámadja és visszaszerezze kedvesét. Ráma serege jelentősen kisebb létszámmal bírt, mint a démonok hordája, de magas szintű harci tudásukkal mégis győzelmet arattak. A régmúlt esemény bemutatja, hogy aki Isten oldalán harcolt és követte tanításait, soha nem veszíthetett.

Ráma története a Thai kultúrában is megjelenik. Thaiföld tradicionális harcművészetében, a muaj thai-ban szerepelnek olyan technikák, melyek Ráma és leghűségesebb szolgája, Hanumán nevét őrzik. A tradicionális muaj thai mérkőzések előtt a harcosok ma is eljárják a Ram-muaj nevű táncot, mellyel Ráma király előtt tisztelegnek.

A legfiatalabb harccal is komolyan foglalkozó isteni eredetű mű, körülbelül 5000 éve játszódott. A Mahábhárata szintén Isten személyes megjelenését énekli el. A történet végkifejlete egy egyetemes tanítás. Ezt a írja le a Bhagavad-gítá, melyet Isten legbensőségesebb tanítványának adott át a kuruksétrai csatamezőn. Többek között minden harcos tulajdonságait és kötelességeit is tartalmazza, amelyek mindenkire és minden korra vonatkoznak.

A harcművészet tehát vitathatatlanul Indiából származik és isteni eredetű. Indiai stílusokat mellesleg még ma is gyakorolnak, ilyenek például a vadzsramutthi és a kalaripajattu. Azonban ezek már régen nem tükrözik azt az eredeti formát, amelyet az ősidők harcosai gyakoroltak, hiszen ezek a harcosok leginkább misztikus képességeiket, varázserejű mantráikat használták összecsapás közben. Ezeket pedig ma már senki sem ismeri, de ha ismernénk, valószínűleg alkalmatlanok lennénk a használatukra. Hatékonyság szempontjából tehát a ma létező indiai stílusok nem múlják fölül egyik modernebb stílust sem. Ettől eltekintve Bódhidarma, aki a harcművészetet Kínában terjesztette, a kalaripajattu-stílus gyakorlója volt, mely tartalmazza az ájurvédikus gyógymódok ismeretét is. Ebből látszik, hogy valaha a harcművészet gyakorlása nem csak a mozgásról szólt.

A legendák szerint az ősidőkben a harcosok rendjébe csakis olyan emberek tartozhattak, akik pontosan betartották a rájuk vonatkozó szabályozó elveket, és egész életükben az erény útját járták. Talán ez az, amit az idők során fokozatosan elvesztett a harcművészet, mely mára szinte csak bemutató és közönségszórakoztató tevékenységgé zsugorodott. Hogy léteznek-e még ősi misztikus képességgel rendelkező harcművészek (olyanok, akik a legendákban szerepelnek) valahol, a világ eldugott szegletében, mi valószínűleg soha nem fogjuk megtudni.

Ungi Bence
Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása