A korábbi részekben foglalkoztunk az ókori kultúrákkal szemben fennálló kételyekkel pro és kontra, valamint az oktatás ezzel kapcsolatos felelősségével. Ma azt figyeljük meg, hogyan néz ki egy reggel Indiában a XXI. század küszöbén.
 

Hajnali négy órakor ébreszt a kalauz: „Vadodara, Vadodara!” – kiabálta fennhangon. Megérkeztünk hát a vendégszeretetéről és közvetlenségéről híres Gudzsarátba. Vadodarától még további kétórányi zötykölődés után pöfögött be négykerekűnk Dakór városába, a gudzsaráti hinduk legkedvesebb temploma elé.

A hajnali istentisztelet előtt húsz perccel léptünk be a már félig megtelt templomba. A hívek a földön ülve énekelték Rancsórhoz szóló imáikat. Rancsór az Úr Krisna egyik különleges arca, az a Krisna, aki Mathurát elhagyva Dvárakába tér. Akkoriban, Kansza zsarnok halála után, a mathurai közéletben támadt feszültség miatt Krisna elhagyta Mathurát, persze nem megfutamodásból. Így ragadt rá ez a név: Rancsór, „aki elhagyta a csatateret”. A bölcsek mély értelmezéseket fűznek az óind hitvilág minden mozzanatához. A fenti történet egyik súlyos üzenete, hogy Isten elhagyja az emberek közötti viszálykodás és versengés helyszínét.

Benn a templomban egyre sokasodott a fennhangon éneklő tömeg, s ahogy az oltár ajtaja megnyílt, mintha ezrek kiáltottak volna fel égnek emelt karokkal: „Dzsáj, Rancsórdzsí kí dzsáj! Minden dicsőség Rancsórnak!” Éppen a templom közepén voltam. Nagyon jól ráláttam az oltárra. Hatalmas szemekkel nézett rám Rancsór. Néztem Őt én is. Mint egy pokrócba tekert, fázós gyermek, úgy állt ott az oltáron, csak a feje látszódott ki a sok szép kendő közül. 

A tömeg egyre harsányabban énekelt. Azt nem tudom hogyan, de rajtam kívül mindenki közelebb került az oltárhoz. Addig-addig furakodtak, míg csak a lehető legközelebb nem jutottak Rancsórhoz. Én pedig egyre hátrébb sodródtam... Eltaszítana engem Rancsór magától? Nem kíván látni engem? Értem már, törekedni kell! Ha az ember csak egy helyben topog az isteni ösvényen, akkor egyre csak távolodik a cél. De hát hogyan tapossak az emberek gyomrába? Ez volna a helyes út Isten felé, a könyöklés szúrós szikláiba kapaszkodni? Hát ez volna a nemes ösvény? S a tömeg hol közelebb vitt Rancsórhoz, hol hátra taszított. Magatehetetlen voltam. A környezetem vitt magával. Ahová mentek a többiek, oda mentem én is. Aztán, ahogy ringatóztam a tömegben, egyszer csak megnyílt az út: Rancsórdzsí előtt álltam.

A tömeg csak énekelt fennhangon, Rancsórt dicsőítették. Az istentisztelet végén a szertartást végző papok Rancsórról letekerték a kendőket. Egyiket a másik után. Mit csinálhatnak azokkal a kendőkkel, amiket leszednek róla? Lehet, hogy ereklyeként néha a legeslegszerencsésebbek megkaphatják? Rancsór végül egyetlen törülközővel körbetekerve állt az éneklő hívek előtt. Kezdődhetett a nyilvános fürdetés. A hinduk imádott Istenségüket „tejben-vajban” fürösztik. Valahol minden reggel, másutt csak nagyobb ünnepeken, különféle szokások szerint. Az abhisék, a fürdetési szertartás általában nem nyilvános, csak a fürdetést végző papok lehetnek jelen. Itt azonban minden reggel a nagyközönség előtt zajlik, a hívek végignézhetik a közel másfél méter magas Rancsór fürdetési ceremóniáját.

A fürdetés befejeztével szétoszlott a tömeg: a hívek egy része körbejárta a templomot, sokan hazatértek, míg egy csoport leült a templomban, hogy védikus mantrákat recitáljon. Közéjük ültem én is. Asszonyok és férfiak nagy áhítattal zengték az óind verseket, ki lehunyt szemmel, míg mások rám-rám pillantva figyeltek. Az ellopott pillantások egy-egy kedves mosollyal vagy fejbiccentéssel ajándékoztak meg.

Már több mint negyed órája hallgattam a misztikus dallamú recitálást, amikor arra gondoltam, itt az ideje, hogy én is körbejárjam a templomot. Háromszor. El is indultam. Mindjárt az első körnél, az egyik pap köré csoportosult kisebb tömegből valaki odaintett. Igyekeztem nem észrevenni. Csak hagyjanak engem békén, ne akarjanak most nekem semmit jó pénzért elmagyarázni, ne kérjenek most tőlem semmilyen adományt, én most békességben körbe szeretném járni a templomot, hogy emlékezhessek Rancsórra, ezért jöttem ide. A pappal tárgyaló ember, aki egyébként a szertartás közben figyelt engem, elém lépett, megragadta a kezem és odavezetett a pap elé. Úgy éreztem, jóindulattal voltak irántam, ezért hagytam magam. Leültettek. Következő pillanatban hatalmas üdvrivalgás: „Rancsórdzsí kí dzsáj, minden dicsőség Rancsórdzsinak!’ – és a nyakamba hulló pehelykönnyű kendő egy pillanatra összetörte kőkemény hamis büszkeségem. Tudtam, hogy ez a kendő néhány perccel azelőtt még Rancsórdzsí vállát melegítette. Rá is kérdeztem. Aztán kezembe került még néhány Rancsórdzsí által megízlelt édesség is. Végül megköszönték, hogy eljöttem Rancsórhoz, s valahogyan továbbszédelegtem.

A következő körnél már senki sem volt ott. De a kendő simogatásáról tudom, hogy nem csak álom volt.