India Hangja

India világa

Adhortatio mulierum a Szentsey-daloskönyvben és a Mahábháratában (Vana Parva, 232-233 f.)

2006. június 07. 09:00 - India Hangja

Adhortatio mulierum, „Asszonyok intése”, a 16-17. századi magyar költészet egyik kedvelt műfaja. Násznagy, rokon, iskolamester, vándor poéta, hellyel-közzel maga a vőlegény szólal meg, többnyire még a lakodalom napján. Előadják, mik az asszonyok kötelességei, mit várnak el a feleségtől. Néha komolyabb a versezet, néha inkább tréfás; egy biztos, hogy a követelő fél mindig a férfi.

Az illem megkívánta, hogy a menyasszony, fiatalasszony szó nélkül végighallgassa, szívére vegye, olyannak tartsa, mint a Tízparancsolatot. Az intésekkel párhuzamosan keletkezett asszonycsúfoló versek persze azt mutatják: a szende arából tűzrőlpattant vagy éppen morgós feleség lett, aki éppen annyiba vette a neki szóló intéseket, mint a vőlegény a saját fogadkozásait.

A szavak szinte ugyanazok a Mahábháratában, mégis van egy nagy különbség: Draupadí azt mondja el, amit maga megtesz; az intő versezetek inkább csak jámbor óhajtások.

Itt van mindjárt a házastársi hűség kérdése. Draupadí egy nagyon hatalmas király lánya, aki az apja házában megszokta, hogy szolgák serege lesi a gondolatát, megszokta, hogy parancsoljon. Most mégis így beszél: „Hiúság nélkül, a vágyon és haragon uralkodva, mindig odaadóan szolgálom a férjemet, az összes többi feleséggel együtt. Megfékezem a féltékenységet szívbeli odaadással, nem érzem lealázónak a szolgálatot.”

A névtelen magyar szerzők inkább csak könyörögnek: Utcát ne rój férjed távollétében. Ifjú legényekkel kártyát ne játsszál. Tisztán élj uradnak távollétében. Maguk is tudták, hogy a menyecske nemcsak rótta az utcát, de fel is kínálkozott annak, aki megtetszett neki: „Hallod-e ifjú, jöjj te egy szómra… Nincs uram itthon, elment messze, tudom, mikor lesz hazajövése. Ifjúságodat ne töltsd hiába, mert most vagy virág szép illatjában…”

Draupadí nem keresett magának más partnert, még azt is elfogadta, hogy a királyi háztartásban más asszonyok is éltek, nem is beszélve a szép fiatal szolgálólányokról. Tudomásul vette, hogy a férfiakat nem lehet kordában tartani: „Mindig úgy tekintek rájuk, mint mérges kígyókra, akik képesek arra, hogy egy pillanat alatt felháborodjanak minden semmiségen.” „Mindig félek, nehogy rosszat vagy hamisat mondjak, illetlenül üljek vagy járjak, olyan pillantásokat vessek, amelyek elárulják a szív érzéseit.” „Sose fürdöm, eszem vagy alszom, amíg a férjem nem fürdött, nem evett és nem aludt. Semmit sem teszek a férjem kívánsága ellen, sem akkor, amikor alszom vagy eszem, sem amikor felékesítem magam.”

A magyar menyecske is meghallgatta: „Az, mit urad akar, minden az légyen, - Uram ellen szád mozganyi ne merjen” „aztán ment a maga feje után, ahogy egy hegedűs deák panaszolja a lakodalmas énekében.”

Draupadí tudta, mi a kötelessége: „Meghallgatom a szolgák panaszait, mindent tudok róluk, de még a királyi háztartás tehén- és birkapásztorairól is. Az egész palotában egyedül én tudom, mennyi a valódi bevétel és kiadás. Minden teher énrám hárul, még a kincstár felügyelete is.”

A magyar versszerzők sokkal kevesebbel is megelégedtek volna:

„Takargassad uradnak keresményét,
Kiért sokszor föltörte az tenyerét,
Bort nem ivott, vízzel öntözte ínyét.”

Mihály deák ismeri a valóságot:

„Az bornak ő szagát hogy elfujthassa,
Foghajmát vagy tormát igen hapsolja.”

Draupadí mondja: „Mindig tisztán és rendben tartom a házat és az edényeket, gondosan tárolom a rizst, és a megfelelő időben szolgálom fel az ételt.” Pedig nem is oktatták az esküvőjén:

„Tiszta legyen minden tálod, tányérod,
Ne heverjen az hamuban kalánod,
Magyar módra fejér legyen abroszod
Az penész meg ne esse
pad alatt a tálat,
rozsda nem környékezze
mosott fazekadat,
hiszem, napjában egyszer
kisöpörhedd házadat.”

A hercegnő ezt mondja Szatjabhámának: „Ha meghallod, hogy a férjed már a kapuban van, kelj fel, és állj készenlétben.” A daloskönyv ezt tanítja: „Jámbor urad ha hazajön fáradva, - Küszöb előtt légy te is talpon állva.” Persze maga is tudja, hogy az asszony sose fogja megtenni: „Odaragad a tűzhelyhez.”

A pénz beosztása is az asszony dolga. Megint Draupadí mondja: „Mindig törekedj a férjed javára, tartsd magad távol az ellenségeitől, a csalóktól és azoktól, akik neki ártani akarnak, ne hordd szét a pénzét.” Magától is tudja: „Nem maradok el sokáig a ház kapujánál, a palota ligeteiben, de még akkor sem, ha a szükségemet végzem.” A daloskönyv férjei, vőlegényei sokkal szerényebbek. Azt se bánják, ha a feleségük, egész nap „farsangol”, csak legalább estére jöjjön haza.

„Amit a férjed neked mond, ne beszéld ki mindenkinek,” tanítja Draupadí. Ugyanez a daloskönyvben: „Hírharang, kérlek, ne légy.”

„Öltözködj szépen, viselj ékszereket, használj illatszereket,” – tanácsolja a hercegnő. Nálunk is ezt kérik: „Tiszta légy te fejér öltözetedben, – Ne gyászoljad uradat még éltében.” Vagy egy másik rigmusban: „Ne járj, kérlek, szurkosan, – Viseld magad csinosan.”

Draupadí: „Kerülj minden izgalmat és gondatlanságot férfiak társaságában, rejtsd el a gondolataidat, maradj csendben. Még a saját felnőtt fiaiddal ne tölts túl sok időt, ne fecsegj velük sokat. Csak nemes gondolkodású nőkkel barátkozz, kerüld a dühös, részeges, falánk, lopós, gonosz és ingatag emberek társaságát.” Daloskönyv: „Itt jól meglásd, szemed kire vessed, - Vigyázásban legyen te tekinteted.”

A szorgalom egyformán erény a régi Indiában és Magyarországon; Draupadí sosem tétlen: „Kerülöm a tétlenséget. Én kelek föl elsőnek az ágyból, én fekszem le utoljára.” A regősök itt is inkább csak könyörögnek: Tartsd már rendben a házat. Használd a varrótűt. „Orsó, rokka, motolla gyakran legyen nálad.”

Draupadí boldog házasságban élt; de a magyar szerzők mást se tesznek, mint panaszkodnak. Meg is van rá az okuk. A nemes lány nem szokott munkához, a városi csak cifrálkodik, a falusi lusta és mosdatlan. Szegény lánnyal nagyobb lesz a nyomorúság, a gazdag lány büszke és kegyetlen. A szépasszonyt állandóan strázsálni kell, mert különben „az én fazekamban más is koncát főzi”. 1636-ban, „Karácsony havában, aratás tájában” egy lagzin az énekmondó fölemlegeti a saját három házasságát: Az első hat hónapban egyszer söpörte ki a házat, a második „Az hol cégért látott, odasietött, - Akárki itta meg, de ő fizetött.” A harmadik:

„Télben-nyárban csak henyélő,
ősszel és tavasszal veszteg heverő.
Mikor fölébredett, tudott koslatnyi,
Az egyik szomszédtól másikhoz futnyi.”

Megjárta az is, aki mérföldes hosszúságú versezetben oktatta mátkáját: „Házasságát megunta, - Sok ízben megsiratta, - Még most is szomorú.”

Mindig az asszonyon múlik, hogy milyen lesz a házasság. Akár férfi, akár nő: mindketten a maguk feje után mennek. Semmit sem ér a szép szó, ha nincs mögötte megvalósítás. Csak az csalódik, akinek elvárásai vannak. Aki másnak vermet ás” mindenki ismeri ezeket a népi mondásokat, nagy felismeréseket. Nem is érdemes folytatni, hiszen ki az manapság, aki odaadással szolgál egy férjet vagy egy feleséget?

Szilágyi Márta
Szólj hozzá!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása