Szinte nincs olyan zug a világon, ahol ne találnánk magunkat szemben a kultúrák találkozásából eredő jelenségekkel, melyek olykor előnyére válnak az adott közösségeknek, máskor pedig feszültségek forrása vagy a hanyatlás oka lehet.  Ez alól India sem kivétel. Sőt, ha valahol, akkor Indiában valóban megannyi kultúra él együtt. Más-más vallások, népek, ókor és a XXI. század. Mindez fokozza India különlegességét.

A történelem vihara Indiát sem kímélte. Háborúk, leigázások, kizsákmányolás, pusztítások kísérik végig a legbékésebbnek vélt, Indiává keresztelt Bharata-varsát. A vak követők, szívtelen hódítók, gyarmatosítók, korrupt politikusok olyan mély sebeket ejtettek a sokezer éves kultúrában, hogy az ember néha csak figyeli, vajon mi lesz ebből a sokaknak megnyugvást jelentő álomországból.

A felbomlás előtt álló család viharának előszelei a környezet orcáját is meglegyintik: fel-feltörő feszültségek, közöny, ingerküszöb süllyedése, rendetlenség a konyhában és a ház körül, s mindezek a jelek Indiában is velejárói a mai kornak. Egyes szakemberek számára kérdés, hogyan tud majd India ellenállni a globalizáció támadásainak. Sem az évezredes muszlim leigázás, sem a kétszáz éves angol gyarmatosítás nem tudta megtörni az indiai kultúrát. Amire a külső ellenség hosszú évszázadokon át nem volt képes, azt a globalizáció néhány évtized alatt belülről megteszi. Más szakemberek persze úgy látják, hogy az óind kultúrát soha, semmilyen ellenség meg nem törheti.

Mit látunk ma Indiában? Ilyet is, olyat is. Aki járt már ott, annak sokat mond ez az „ilyet-is-olyat-is”. Látni eldugott faluban az ókort idéző, virágzó hindu kolostort, a földön kézi kőmalmot tekerő hatgyermekes kismamát, s látni igénytelenséget, szemetet, koszos falakat, sorban állást az amerikai gyorséttermek előtt. Látni vallásközi koncerteket, fölöttébb kellemes, sokezres közönséggel, amint a nyugati ember számára megfoghatatlanul bonyolult rágákat eufóriában, az ujjukon számolva követik, s ugyanezek fél órával később a pakisztáni muszlim szufi zenét átszellemült figyelemmel, lehunyt szemmel kísérik. S látni a vallási fanatizmusból eredő robbantásokról szóló jelentéseket. Látni a sok tucat indiai TV csatornát a világ legigényesebb filmjeivel, s látni az egyre sokasodó, a legalapvetőbb igényeket sem támasztó néző számára is hátborzongató szappanoperákat, show-műsorokat.

És sorolhatnánk tovább oldalakon keresztül az Indiában szemlélődőt érő ellentétpárok kultúrsokk-pofonjait, melyek úgy két vállra fektethetik az embert, hogy csak piheg és prüszköl: mi ez az egész, varázslat, időutazás, mennyország vagy rémálom? Harmónia, káosz, begyepesedettség vagy szabadosság? Mi a jövője ennek az országnak? Képes volna-e a Gandhi-féle „ellent nem állás” átmenekíteni az óind kultúrát a 21. század ellentmondásain? Vagy ha néhány évezreddel később ugyan, de követi sorstársait, a már csak történelemkönyv formálta régi-régi kultúrákat?