Vitthal (Krisna) és a felesége, Rukmini dévi csípőre tett kezekkel állnak a templomban, mintha csak ezeket a napokat várnák. Zarándokok ezrei érkeznek, táncolnak, és abhangokat énekelnek. Az abhangok négysoros versek, amelyeket a mahárástrai vaisnava szentek írtak, különösen a 13. századi Dhjánésvar és a 17. századi Tukarám.

Az egész város visszhangzik a „vitthala” és „dzsaja tukarám” kiáltásoktól. A pravacsanam (beszédek), de különösen a bhadzsan éjjel is folytatódik. Minden sátorban, minden szögletben más zene szól, más bhadzsant énekelnek, ez azonban senkit sem zavar, mert az elme és a lélek más, magasabb világokban járnak. Az éneklést tambura, harmónium, tabla, pakhavadzs dobok és karatálok kísérik. Néhány énekest száz karatálos vesz körül, akik lelkesen táncolnak. Az alázatos zenészek nem kérdezik, ki az idősebb, ki a fiatalabb, megérintik egymás lábát, áldásokat kérnek abban a szilárd meggyőződésben, hogy a nagy zenészek mind nagy bhakták. A zarándoklat egy hétig tart, és Ekadasi-napon ér véget. A férfiak és a nők a földön ülnek, boldogan, a földi gondoktól megszabadultan énekelnek a hajnali órákig. Néha cserélnek a zenészek, hogy legyen egy kis változatosság. Egy-egy híres zenész nagy látványosság, de ez sem baj, mindenkit egy-két szinttel magasabbra emel a jatra hangulata.

A varakárik (zarándokok) virágokkal díszített gyaloghintókat hoznak a falujukból; ezekben helyezik el a szentek saruit. Az utazás néha több hétig is eltart. Útközben a sarukat imádják azok a falusiak, akik nem tudnak elutazni Pandharpurba. Mindegyik zarándokcsoportnak van egy vezető énekese. Teherautó követi őket a holmijukkal. Ételt-italt a falusiak ajánlanak fel. A varakárik többnyire egyszerű földművesek, fehér pamutinget és nadrágot, Nehru sapkát viselnek.

Pandharpur története a következő: Élt itt egykor egy Pundalika nevű ember. Egy napon az Úr Krisna személyesen látogatta meg, hogy megáldja, amiért példásan szolgálta a szüleit. Pundalika látta, hogy az Úr megérkezett, de azt mondta neki, várjon, mert éppen a szüleit szolgálja. Odadobott neki egy téglát, hogy arra álljon. Az Úr várt, aztán megkérdezte Pundalikát, mi a kívánsága. Pundalika azt kérte, maradjon ott örökre. Ezért nevezték el a várost Pundalikapuramnak, és később Pandharpurnak. Az Úr ma is egy téglán áll a templomban, várakozó tartásban.

Sokan 24 órán át is sorban állnak, hogy megkapják a darsant. Előbb azonban megfürdenek a Csandrabhaga folyóban; ez biztosítja a felszabadulást. A júliusi nagy zarándoklaton kívül minden hónapban van egy bhadzsan-hét, hogy az odaadás lángja soha ne aludjon el az emberek szívében